A gyerekláger

Az elhagyott gyermekeket befogadó bölcsődék és otthonok anélkül mentek át a kommunizmusból a demokráciába, hogy az átmenet az intézményi elhelyezés gyakorlatának megváltozását jelentette volna. 1989 után a gyermekvédelmi rendszer létesítményei még sokáig lágerként működtek. A jelenlegi gyermekvédelmi keretrendszer ezek romjain épült fel. Ebben a részben arra vállalkoztunk, hogy megértsük ezt az alapító örökséget. | Fénykép: Mike Abrahams

„A faluban csak úgy emlegetnek, hogy az a kórházi gyerek” – meséli Z. I., egy romániai kórházi otthonban elhelyezett kamasz a 20 évvel ezelőtt készült interjúban.

Tanúvallomását – más fiatalokéval együtt, akiknek sorsát a kommunizmusból örökölt gyermekvédelmi rendszer törte össze – az Anya- és Gyermekvédelmi Intézet (IOMC) által 2002-ben végzett, Gyermekbántalmazás a romániai szociális védelmi intézményekben című kutatás rögzítette.

Újságírói csapatunknak birtokában van ez a dokumentum.

Z. I. életének állomásait az orvosi aktája szűkszavú iratai rögzítik. Minden azzal kezdődött, hogy 1983 nyarán elhagyták valamelyik kórház gyerekdisztrófiás osztályán, ami a kommunista állam „védelmi” intézményei közötti hányódással folytatódott.

Románia éppen a Ceaușescu-féle „aranykorát” élte – s egyben a 770-es rendelet korszakát, amely 1966-ban betiltotta a kérésre végzett terhességmegszakítást. Erre a rendeletre egy egész gyermekvédelmi rendszer épült fel. De ebben a védelem csak szlogen volt. A rendszert csak az érdekelte, hogy az elhagyott gyerekek megszülessenek – később az életük semmit se számított.

Z. I. a kórházból 1983. november 22-én, még öt hónapos kora előtt egy bölcsődébe került.

Élete első három, a bölcsődében töltött évéről csak orvosi feljegyzések maradtak fenn: az oltások menetrendje, testi fejlődésével kapcsolatos adatok és a gyerekbetegségek, amiken átesett. A szüleivel való kapcsolatról és a viselkedéséről nincsenek feljegyzések. Ceaușescu Romániájában az állam gyámsága alá vont gyermekek lelki fejlődése nem érdekelte a rendszert.

Z. I. csupán egy életben tartandó test volt, hogy el lehessen érni a rezsim által megkövetelt születési mutatókat. 1989-ben több mint százezer gyerek volt ilyen helyzetben, akiket szörnyű körülmények között, állami bölcsődékben és kórházi otthonokban tartottak.

De a demokrácia hajnalára ért Románia se tudott mit kezdeni velük, úgyhogy ennek a lágerrendszernek a fogságában hagyta őket.

A születési ráta 1967-ben megduplázódott Romániában az abortuszellenes rendelet nyomán. De ennek a statisztikának megvolt az árnyoldala is.

Anyák ezrei kényszerültek arra, hogy olyan gyermekeket hozzanak világra, akiket nem akartak, vagy egyszerűen nem is tudtak eltartani – és ezért ezrével hagyták őket el a kórházakban, ahonnan hároméves korukig a bölcsődékbe kerültek.

Az akkori infrastruktúra nem tudott megbirkózni az elhagyott csecsemők ezreivel, ezért ki kellett bővíteni. A 67-es baba-bumm a teljes romániai gyermekjóléti rendszer újragondolásához vezetett – írja Luciana Jinga Politica pronatalistă a regimului Ceaușescu („A Ceausescu-rezsim prenatalista politikája”) című könyvében.

1967-ben 33 bölcsőde működött az országban 4451 férőhelyes kapacitással, ami az akkori igényeknek csupán felét fedezte.

Az  1970. évi 3. törvény újratervezte a teljes gyermekvédelmi rendszert. „Ha nem tudjátok felnevelni a gyereke, bízzátok csak az állam gondjaira, minden szankció nélkül. Majd mi gondoskodunk róla” – foglalja össze az akkori ideológiát Bogdan Simion, a Gyermekért Nemkormányzati Szervezetek Szövetségének elnöke (FONPC).

A törvény a gyermek életkorától és a „hiányosságnak” fogyatékosságától függően többféle „gondozó” intézmény működéséről rendelkezett.

A rendszer alapvetően három részre tagolódott – magyarázza Bogdan Simion.

Az 1970. évi törvény bevezette a „helyrehozhatatlan” kifejezést is azokra a gyermekekre, akik a kommunista hatóságok szerint nem tudtak volna beilleszkedni a társadalomba. A következő évtizedekben – mind a kommunizmusban, mind az 1989-es forradalom utáni demokráciában – a kifejezés az apránként végrehajtott halálbüntetés szinonimájává vált. Senki nem is tudja, hogy az elmúlt fél évszázadban az áldozatok száma ezrekre vagy tízezrekre tehető – mert az állam képtelen volt még csak fel is mérni.

A kórházi otthonokban a halálozási arány csillagászati volt. A Bihar megyei csegődi gyermekotthonban, amely mintegy 100 gyereket látott el, Luciana Jinga adatai szerint 1988-ban 54, 89-ben 52 haláleset volt.

„Az egyik fő ok a halálos kimenetelű tüdőgyulladás volt. A csegődi személyzet szerint ezen a címen könyvelték el a halálra fagyást. Mert Csegődön nem volt semmiféle fűtés. Úgyhogy télen egyszerűen megfagytak.”

De a farkasordító hideg sok más gyermekjóléti intézményben is komoly problémát jelentett.

„Az Egészségügyi Minisztérium számos ellenőrzési jegyzőkönyve említi a gyermekek számára teljesen alkalmatlan hőmérsékletet” – írja Jinga.

„A Giurgu megyei oinacui gyermekotthonban a hőmérséklet 10 °C volt márciusban. Hidegebb volt bent, mint kint.”

„A suceavai bölcsődében a higany nem emelkedett 8 °C fölé.”

„A negatív rekordot a botoșani-i bölcsőde érte el, ahol 1988 telén 6 °C volt”.

1986-ban, hároméves korában Z. I.-t a bölcsődéből egy kórházi otthonba, a „helyrehozhatatlanul fogyatékosnak” – társadalmi beilleszkedésre képtelennek – minősített gyermekek számára fenntartott intézménybe vitték.

De Z. I.-nek még a kommunista állam által az állami gyámság alatt álló gyermekek számára létrehozott intézményi útvonal alapján se lett volt oka arra, hogy ott legyen, mert csak enyhe fogyatékossága volt. Az akkor szóhasználattal élve „helyrehozható volt”; másféle intézményben lett volna a helye.

Két pszichiáter is javasolta, tíz év különbséggel – 1986-ban és 1996-ban –, hogy a fiút speciális óvodába, majd különleges szakiskolába helyezzék át: olyan nevelőintézetekbe, ahol a gyerekek legalább minimális oktatásban részesültek.

Mindkét szakvéleményt figyelmen kívül hagyták. Z.I. a kórházi otthonban maradt, a gyermekgondozási rendszer holtvágányára vonva, ahol a gyermekek csupán felesleges testeknek számítottak, és a „helyrehozhatatlan” eseteket meghalni hagyták.

A grădinari-i kórházi otthon, ahol 1990 februárjában négy nővér, egy ápolónő és egy szakácsnő 96 gyermeket és 25 felnőttet gondozott | Fénykép: Mike Abrahams

De a romániai gyermekvédelmi rendszer más létesítményeit se feltétlenül élték túl az elhagyottak. Az őket befogadó gondozóintézetek pedig a kommunizmusból a demokráciába anélkül mentek át, hogy ez az intézményi elhelyezési gyakorlatban változást hozott volna. A rendszer 1989 után még hosszú ideig lágerként működött. Ennek a romjaira épült a jelenlegi gyermekvédelmi rendszerünk.

Mi arra vállalkoztunk, hogy megértsük ezt az alapító örökséget. A válaszokért vissza kell mennünk az időben Nicolae Ceaușescu Romániájába.

A dekrétum korszakának új népesedéspolitikája nyomán a román államnak rögeszméje lett a statisztika. A születési ráta növelése és a csecsemőhalandósági csökkentése lett a kommunista mennyország receptje.

„A normális súly alatt született gyereket nem adták oda a szülőnek. Az orvosok a csecsemőhalandóság még nagyobb növekedésétől tartottak, és az ideológia az volt, hogy az állam majd felneveli őket” – fejti ki Mariela Neagu, a Voices from the Silent Cradles című könyv szerzője, amely a romániai gyermekvédelmi rendszerben felnőtt 40 fiatal vallomásaira épül.

A gyermekorvosok és a helyi néptanácsok tisztviselői kulcsszerepet játszottak abban, hogy a gyermekeket – néha a szülők akarata ellenére is – intézetekbe kerültek.

„Az orvost megbüntették, ha az általa gondozott gyermek a kórházon kívül halt meg. Ezért hajlamosak voltak a gyereket szükségtelenül is kórházba vagy intézetbe utalni”

, mutat rá az IOMC 1991-es, a bölcsődei és a disztrófiás osztályokon való intézményi gondozásba helyezés okairól szóló kutatása.

Ez az orvosi modell a 90-es években is fennmaradt. „Az orvost immár nem büntetik az általa gondozott csecsemő halála miatt, de továbbra is dönthet róla, hogy szükséges-e az intézményi elhelyezés. Az a tendencia, hogy orvosi megoldásokat keresnek a társadalmi problémákra, mert nincs más alternatíva” – írja ugyanaz a tanulmány.

1988 februárjában a bukaresti Colțea kórház újszülöttosztálya már nem tudott megbirkózni a beutalásokkal. De nem azért, mintha a születési ráta megugrott volna, hanem – Luciana Jinga szerint – „a bölcsődékbe tovább nem utalt szociális esetek magas száma miatt”.

„A bölcsődékbe tovább nem utalt szociális esetek” azokat a szülészeti osztályokon hagyott gyerekeket jelentik, akik hónapokig vagy akár évekig is a kórházban tengődtek, holott egészségesek voltak.

Az 1980-as évek megszorító politikája többek között a gyermekvédelmi rendszerbe történő beruházások drasztikus csökkentését jelentette, ami a gyermekgondozási intézmények túlzsúfolódásához is vezetett.

Az amúgy egészséges elhagyott gyerekek hosszúra nyúló kórházi tengődése átnyúlt a következő évtized elejére. „Például a ploieşti-i szülészeti osztályon 56 hely állt az újszülöttek rendelkezésére. 92-93-ban ebből az 56-ból 50-et az elhagyott gyerekek foglaltak el, akik nagyon hosszú ideig ott is maradtak” – fejti ki Bogdan Simion.

Bukaresti szülészet 1990 februárjában | Fénykép: Mike Abrahams

A kórházakban, szülészeteken elhagyott gyerekek, akiket nem helyeztek át bölcsődékbe vagy otthonokba, a betegségekre leginkább hajlamos kategóriává váltak, mindenféle fertőzést felszedtek a kórházban való hosszabb tartózkodás alatt, és – Jinga leírása szerint – fertőzésforrássá is váltak a többi beteg, különösen a többi újszülött számára.

„Ceaușescu a régi egészségügyi modell alapján kitalálta a disztrófiás osztályokat. Ezeket a születéskor 2,5-3 ezer grammnál kevesebbet nyomó újszülöttek számára hozták létre. Valami tejfélével etették őket, hogy elérjék a normális súlyt. Olyan gyerekeket is láttam, még a 90-es években is, akik azért voltak beutalva, mert nem volt helyük a bölcsődében” – teszi hozzá Simion.

Mind a bölcsődék, mind a diszrófiás osztályok, ahol az újszülötteket és csecsemőket tartották, úgy voltak megszervezve, „mint a kórtermek: ágysorok voltak egy-egy nagy teremben” –magyarázza a 91-es tanulmány.

„A gyermekeket sokáig egyedül hagyják, és ritkán veszik ki őket a kiságyukból. Minden fehér: a falak, az ágyak, a köpenyek. A csecsemők szorosan be vannak pólyálva, nem mozoghatnak szabadok. Se játékszert, se más otthoni tárgyat nem kapnak, hogy meg ne fertőződjenek.”

„Az érzékszervi ingerek hiányához sokan önstimulációval alkalmazkodnak (himbálózás, ugrálás a kiságyban, fejrázás stb.). Őket nem ölelik mellre etetéskor. Nagy lyukú cumisüvegben kapják meg a tápszert. Akik meg tudják tartani, tartják, a többieknek a párnával vagy az összehajtogatott takaróval kitámasztják a kiságyban. A síró gyermekeket nem veszik fel, nem csitítgatják.”

Ehhez persze hozzátartozik, hogy a gyermekvédelmi intézetek folyamatos létszámhiánnyal működtek.

„Egy barátnőm elmondása szerint, aki a rendszerben nőtt fel, a személyzetnek az volt az érdeke, hogy a gyerekek tisztába legyenek téve, meg legyenek etetve, és csendben legyenek. Ennyi. De ezért minden szükséges eszközt be is vetettek” – mondja Mariela Neagu.

A kontroll egyik módszere az idősebb gyerekek bevonása volt, akik verték a kisebbeket, elvették az ételüket, érzelmileg és szexuálisan is bántalmazták őket. Neagu interjúalanyainak egyike, Andi meséli, hogy „a nevelők egy-két cigarettát adtak a nagyobb fiúknak, hogy azok gondoskodjanak a nyugalomról, és nekik ne kelljen velünk foglalkozni”.

90-es évek elején kórházi otthonba került gyerek létére Z. I. azok közé tartozik, akiknek sikerült túlélniük. De neki se lehetett része semmiféle oktatásban, kognitív stimulációban, érzelmi kapcsolatban.

Mindössze hajat vágni tanult meg – az egyik nővértől. A 2000-es évek elején minden reménye az volt, hogy vegyen egy rádiós magnót és egy borbélyszéket, meg annak örült, hogy két évvel azelőtt megengedték neki a személyes tárgyak birtoklását.

A Maria Neagu által gyűjtött tanúvallomások szerint sok intézeti gyermeknek még az 90-es években sem lehettek személyes tárgyai. „A gyerekeknek voltak ugyan ruháik és játékaik, de semmi sem volt személyesen egyiküké sem.”

A 770-es rendelet bevezetése után az állami gondozóintézetekben elhelyezett több tízezer gyermek életkörülményei évtizedekig ismeretlenek voltak.

A gyermekvédelmi rendszer az emberek többsége számára láthatatlan világ maradt. Pedig egy egész világ ez.

Az intézményi elhelyezés okairól szóló 1991-es tanulmány szerint abban az évben mintegy 700 gyermekvédelmi intézet működött, amelyből 112 létesítmény – a bölcsődék és a disztrófiás osztályok – a három éven aluli gyermekeket látta el.

Luciana Jinga adatai szerint 1989-ben összesen mintegy 125.000 elhagyott gyerek volt a különböző gondozóintézetekben. Gail Kligman The Politics of Duplicity című könyvében 158.078 intézményesített gyereket számolt össze 1993 áprilisában.

A grădinari-i kórházi otthon 1990 februárjában | Fénykép: Mike Abrahams

A 90-es évek külföldi sajtóbeszámolói, amelyek először vetettek fényt erre a sötétben rejtőző romániai univerzumra, árvaházként hivatkoztak az intézetekre. De a gyermekek túlnyomó többsége nem volt árva. Ez a tálalás az örökbefogadási piacnak szánt, hasznos mese volt – fedi fel a valóságot Mariela Neagu.

Neagu 1997 és 2006 között az Európai Bizottság romániai küldöttségénél dolgozott a gyermekvédelmi ágazat reformjára szánt uniós alapok összehangolásának felelőseként. 2007 és 2009 között a Nemzeti Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Hatóságot vezette.

1988-ban a bölcsődei gyerekek mindössze 4,2%-át tekintették hivatalosan „elhagyottnak”. Ebbe beletartoztak a kórházakban elhagyott és a később intézeti gondozásba adott gyerekek is, akik iránt a szülők nem érdeklődtek a továbbiakban. A gyerekek többsége „szociális okokból” került ezekbe az intézetekbe.

„A sokadik és a házasságon kívüli szülés vagy a fogyatékosság is elégséges oknak számít az intézményi elhelyezéshez. Kevés gyerek valóban árva, de annál többet címkéznek annak” – mutatott rá az 1991-es tanulmány a bölcsődékben és a disztrófiás osztályokon történő intézményi elhelyezés okaira.

1990 után egyre több külföldi jött Romániába, hogy gyermekeket fogadjon örökbe. Gyakran csoportosan járták végig az árvaházakat és szülészeteket, hogy megnézzék a gyerekeket – írja Gail Kligman. Talán a legtöbb gyereket nem hivatalos magánhálózatokon keresztül adták örökbe.

A bürokratikus út kijárása helyett a külföldiek leginkább ezekhez az informális hálózatokhoz folyamodtak, amelyek csomópontjaiban – Kligman leírása szerint – ügyvédek és orvosok, tolmácsok és bírók, ápolók és követségi alkalmazottak voltak.

Mariela Neagu úgy véli, hogy ennek a „gyermekpiacnak” a fennállása volt az egyik fő oka annak, hogy a forradalom után a gyermekvédelmi reform olyan lassan indult el.

Az alkalmazottak fő gondja nem az volt, hogy „mi történik a gyerekekkel a gyermekotthonban, hanem az, hogy miként lehetne minél több gyereket szerezni, hogyan lehetne őket bevonni a rendszerbe, hogy örökbe adhassák. Az volt a mentalitás, hogy »hadd menjenek csak Amerikába, mert ott jó dolguk lesz«.”

1997 márciusában indult a gyermekvédelmi reformprogram, melynek alapelve a decentralizáció volt.

Megyei szinten megalakulnak a gyermekvédelmi igazgatóságok, amelyek az egészségügyi és az oktatási minisztériumtól átveszik a bölcsődéket és a gyermekotthonokat a teljes anyagi és szakmai bázisukkal együtt – fejti ki Bogdan Simion.

A mammutintézmények bezárása azonban az alkalmazottak ellenállásába ütközött.

Simion meséli a Dâmbovița megyei pucioasai gyerekotthon bezárásáról: „78 gyerek és körülbelül 70 alkalmazott volt. A megyei tanács felajánlotta a dolgozóknak, hogy végezzék el a nevelőszülői képzést, szerezzenek képesítést, és vegyék át a bölcsődei gyerekek nevelését. De csak páran vállalták. A többiek meg szörnyülködtek, hogy ki hallott még ilyet, hogy bezárni egy bölcsődét.”

A Mariela Neagu által megszólaltatott fiatalok közül néhányan azt mondták, hogy a felelősség átruházása központi szintről a helyi szintre komoly problémákhoz vezetett az ellátásban.

„Katasztrofális volt, legalábbis a mi otthonunkban. Megyei szinten bundázták meg a beszerzést. Nem volt elég étel, nem volt elég ruha. Sok gyerek a feketepiacon kellett dolgozzon ételért. Olyan is volt, hogy otthonról hoztak ételt a szakácsnők”

, meséli a könyvben a 28 éves Ciprian, aki a romániai gyermekvédelmi rendszerben nőtt fel.

1999-ben a román állam által megkísérelt reform az újonnan decentralizált rendszer pénzügyi összeomlásához vezetett. Nem volt élelem, se elegendő személyzet. Minden egyéb védelmi intézkedésekkel szemben a nemzetközi örökbefogadást részesítették előnyben.

Ugyanebben az évben – Neagu leírása szerint – az Európai Tanács Románia uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdését attól tette függővé, hogy a román hatóságok pénzügyi kötelezettséget vállalnak-e a gyermekvédelmi rendszerre: az alapvető költségek fedezésére és az ágazat strukturális reformjainak végrehajtására vonatkozóan.

A reformok azonban még ennek ellenére is várattak magukra.

C. A. 13 éves lány. Egy családi típusú elhelyező központban él. Olyanban, amilyet az intézményesítettség csökkentésére irányuló folyamat során hoztak létre. Elmondása szerint nem szeret ott lenni, mert a központ személyzete, akiket „szociális szülőknek” hívnak, ott ütik-verik a gyerekeket, ahol érik, „a bottal, amit a konyhaszekrény mögé dugva tartanak”.

Vallomása a Gyermekbántalmazás a romániai szociális védelmi intézményekben című, 2002-es kutatási jelentésben szerepel.

– Miért vernek titeket?

– Mert nem úgy végezzük a dolgunkat, ahogy ők akarják, és ameddig ők akarják. Nekünk nincs egy perc szabadidőnk se. Ha úgy látják, hogy ölbe tett kézzel állunk, teli torokból rázendítenek az ordítozásra.

Mi nem tetszik még neki a központban? C. A. szerint nem jó az sem, hogy a „nevelőszülők” fia vele egy szobában alszik. „Meg próbálta erőszakolni a barátnőmet, de nem sikerült nekiA szülei megverték a fiút, de nem tettek semmit az alvással, még mindig a mi szobánkban alszik. A teljes vezetőség tud róla, az igazgató is. Még a saját szobámban se érzem magam nyugodtan. Mindig résen kell lennem, amikor öltözöm, hogy ne nyisson rám” – mesélte a kislány.

Két évtized telt el azóta, hogy Z. I. és C. A. vallomásait az IOMC 2002-es tanulmánya közzétette. Nem tudjuk, mi lett velük, miután elhagyták a gyermekvédelmi rendszert. Az azonban tudjuk, hogy mi lett Ciprian Bălannal, a galați-i kórházi otthon egykori lakójával.

A néhai gyermekvédelmi intézet épülete ma romokban hever. Már csak a kísértetépület fiókos szekrényeiben porosodó dossziék tanúskodnak arról, hogy itt egykor „helyrehozhatatlanok” éltek és haltak meg. Ciprian túlélte.

A következő részben egy ilyen kórházi otthonba látogatunk.