A nemi életünk kínszenvedés volt

Ábra: Roma Gavrilă |

A szex veszélyt jelentett. A szex halálhoz vezethetett. A szex kötelesség volt. Ha nem akartál szexelni a férjeddel, akkor frigidnek számítottál. Ha meg teherbe estél, az a te bajod volt. Ha a férjed elhagyott, az is a te hibád volt. A te gyönyöröd semmit se számított. A tested nem csak a tiéd volt. A szüleidtől útravalóul kapott egyedüli lecke: ne hozzál ránk szégyent! S az egyetlen tanulság, amit a lányodnak továbbadtál: csak teherbe ne essél!

A cikkünkhöz megkérdezett nők közül sokan így írják le a szexualitással kapcsolatos tapasztalataikat a kommunizmus idején. Az anyáink és nagyanyáink nemzedéke ez, amelynek számára a szex a saját életük feletti kontroll elvesztését, a titkos abortuszokat, fizikai szenvedést és állandó kockázatot jelenthetett.

89 előtt az abortusz szinte teljesen tilos volt, fogamzásgátló eszközök nem voltak, szexuális felvilágosítás szinte nem is létezett. A nők hazafias kötelessége az volt, hogy gyermeket hozzanak világra, bármi áron.

„A mi szexuális életről alkotott elképzelésünk leginkább a félelemről és a rettegésről szólt. Persze, bizonyos mértékben talán a gyönyörről is, de olyan gyönyör volt, amely pokoli következményekkel járt” – fejti ki Mihaela Miroiu egyetemi tanár.

A Dekrét-napló most azt igyekszik feltárni, hogy az 1966 és 1989 között az abortuszokat szinte teljesen betiltó jogszabály milyen hatással volt a romániai nők szexuális életére. És milyen mértékben hordozza ma is a szexualitásról, az intimitásról és a szexuális identitásról alkotott felfogás ennek a traumatikus múltnak az örökségét?

A megkérdezett személyek közül néhányan a vallomásaik végsőkig személyes és intim mivoltára való tekintettel a személyazonosságuk védelmét kérték. Másokkal abban egyeztünk meg, hogy csak a keresztnevükön szerepeltetjük őket. Csak kevesen voltak hajlandóak a teljes nevükkel nyilatkozni.

Edwina Crăciun 2 éves volt, amikor édesanyját holtan találta az önkezével előidézett abortusz következtében. „Édesanya 81-ben meghalt, mert otthon akart még egy abortuszt csinálni. Ezúttal leanderrel próbálkozott, és teljesen megmérgezte magát.”

Jenicának hívták. 29 évesen halt bele. A család közbenjárt a rendőrnél és a faluorvosnál, úgyhogy a halál hivatalos okaként szívleállást állapítottak meg – meséli ma a lánya. A halál valódi okát el kellett titkolni, mert illegális abortusz volt – és azért is, mert a terhesség házasságon kívüli viszonyból származott.

„Később tudtam meg, hogy nem apántól esett teherbe, s hogy már nem szereti őt, hanem viszonya volt egy pasival. Azt is hallottam, hogy apám verte, mert szeretett táncolni és énekelni, és tele volt élettel. Nagyon szép is volt. Egyetlen közös képem van vele. Ezek a tények. Aztán hogy ez hogyan hatott mindannyiunkra, az egy másik történet” – mondja Edwina.

A kommunizmus alatt közel 10 000 nő halt meg illegális terhességmegszakítások következtében. De ezek csak a hivatalosan regisztrált esetek. Sok halálesetet eltussoltak, és más okot tüntettek fel, ahogyan az Edwina Crăciun édesanyjával is történt.

Edwina úgy nőtt fel, hogy a hozzá közel állók sajnálták („folyamatosan csak szegénykémnek hívtak”), ugyanakkor az erénycsőszök anyjára vonatkozó ítéleteinek is ki volt téve. Egyesek szemében az a tény, hogy Jenicának házasságon kívüli viszonya volt, felelőssé, sőt bűnössé tette őt saját haláláért.

„Anyád azért halt meg, mert kurva volt” – ezt mondogatta Edwinának a rokonai egy része.

Ő pedig sok éven át osztotta ezt a nézetet édesanyjáról. Nem kapott semmiféle poszttraumás támogatást, és amíg nem kezdte el „a szeretet szemével” a dolgokat, sokat járt az önpusztítás útján. Ma azt meséli, hogy csak 20 éves korában mondta neki valaki, hogy az édesanyja nagyon szerette őt.

„Most már tudom, hogy nagyon, nagyon bátor nő volt.” Megvolt hozzá a bátorsága, hogy örömet és szerelmet keressen egy olyan társadalomban, ahol a nőket ezért elítélték.

„Ma már az ő szemével látok” – mondja Edwina.

„Nekem nem számít a szex” – szögezi le az 58 éves Dichița, aki az anonimitás feltételével vállalta, hogy beszél. A Dichița a gyerekkori beceneve.

Mindjárt az első dolgok, amiket elmond magáról, a túléléshez kapcsolódnak. „Ceauşescu idején magunk hajtottuk el a magzatot. Voltak olyan nők, akik nem élték túl. Én életben maradtam…” Dichițának 4 gyereke van, és 14 abortuszon esett át.

Nagyon szegény családban nőtt fel, alkoholfüggő szülőkkel, akik két osztályt végeztek. Az iskolába soha nem vitt uzsonnát. Az ebédszünetben mindig hazaszaladt, hogy otthon keressen valami ennivalót. De rendszerint csak a részeg apját találta. A konzervesdobozok faláról nyalta le a zsírt, csak hogy egyen valamit.

„Hát aztán csináltak ők is gyereket maguknak, hogy legyen, aki kertben szaladgáljon, vagy merő véletlenségből. Az biztos, hogy nem akartak igazán, mert elhanyagoltak” – meséli Dichița. A nevelés és a tanácsadás kérdése fel se merült. „Semmit se tudtam se a szülésről, se a szexről, csak féltem, és össze is voltam zavarodva.”

16 évesen megismerkedett egy sráccal, aki építőmunkásként dolgozott. Az első szexuális élménye nemi erőszakkal ért fel.

„Éppen menstruáltam, de mit számított neki. Erősködött velem, aztán a végén megesett… Nagyon fájt, és inkább erőszakkal történt. Emlékszem, miután elélvezett, ott feküdt mellettem, a péniszével a combomon, és csupa vér volt a pénisze.

Azt hiszem, csak még vagy kétszer jöttünk össze így, és teherbe estem. A pocakom nőtt, a szüleim rájöttek, jól megvertek. Amikor a gyerek apja meghallotta, hogy terhes vagyok, felszívódott. De megtaláltam, bepereltem tartásdíjért, hanem aztán csak három hónapig fizette, aztán annyi volt.”

Mindez 1980-ban történt. Dichița 17 éves volt, és egy törvénytelen, házasságon kívül született gyerek anyja. Ez volt az egyik legnehezebb helyzet, amelybe nőként a kommunizmusban kerülhetettél.

Nicolae Ceausescu diktátor az Országos Női Találkozón 1978-ban | Fénykép: A román kommunizmus online fotótára, 141/1978. jelzet

Az 1966-os rendelet bevezetésével a szexhez szörnyű félelem társult: ha teherbe estél, köteles voltál megtartani a gyermeket, ha meg nem voltál házas, a család kitagadott, és szörnyen bánt veled.

„Egyedülálló nőként pária voltál. Könnyűvérűnek számítottál. Egyetlen házas nő se akart többé szóba állni veled. Ha szerelemgyereket szültél, akkor házasságon kívüli nemi életet élsz, és az én férjemmel is lefekhetsz” – Mihaela Miroiu, a Politikatudományi és Közigazgatási Nemzeti Egyetem (SNSPA) tanára, feminista teoretikus és aktivista így magyarázza a helyzet logikáját.

A rezsim propagandasajtója arra bátorította a nőket, hogy tartsanak ki a boldogtalan párkapcsolatban, és elítélte azokat, akik a válást választották. | Fénykép: Revista Flacăra

A törvénytelen gyerek két és fél éves volt, amikor Dichița megismerte a jelenlegi férjét. „Akkor kezdődött csak az igazi kínszenvedés” – mondja.

A férje féltékeny volt, és roppant erőszakos. Amikor a gyerekét is elkezdte verni, arra gondolt, hogy otthagyja. A húszas évei elején járt ekkor. De akkor kiderült, hogy ismét terhes, és a szegénység miatt, meg azért, hogy elkerülje a (kétszeres) egyedülálló anyaság szégyenét, a férfival maradt, aki kínozta őt.

Csak akkor akart szexelni, amikor részeg volt. De akkor is inkább erőszak volt a közösülés – mondja Dichița.

„Arra ébredtem, hogy ott fekszik rajtam, éjszakánként, 1-2 órakor.” Ha visszautasította, a férfi sértegetni kezdte, és azzal vádolta, hogy félrelép. Úgy érezte, annyira terror alatt van, és a vádak is olyan abszurdak voltak számára, hogy öngyilkosságot akart elkövetni. A férfi soha semmilyen óvintézkedést nem tett a szexuális együttlét során, ezért Dichița gyakran teherbe esett. Ha ez megtörtént, hát arra biztatta, hogy szabaduljon meg a terhességtől. „Minden egyes alkalommal majdnem belehaltam” – emlékszik vissza a nő. Amikor az abortuszokat csinálta, a férje elment otthonról.

„A női erény része volt az is, hogy a nő nem a saját szexuális élvezetére törekszik. Sőt, a családról szóló törvény kereken kimondta, hogy a szex: családi kötelesség. Nem lett volna hogyan házastársi nemi erőszakra hivatkozni, ha egyszer a nemi élet a házastársi kötelességed volt. A nők adósok voltak vele. Az általános elképzelés az volt, hogy a terhesség megelőzése a nők dolga”

, fejti ki Mihaela Miroiu.

Dichița azt mondja magáról, hogy „családcentrikus és nagyon komoly” nő volt. Számára a nemi élvezet nem létezett. A szex olyasmi volt, amit az ember elvisel, mint az élet többi nehézségét is. „Hiába lett elegem belőle, s hiába gondoltam rá, hogy elhagyom, mert nem volt hová mennem. Tűrtem a verést, a sértéseket és a megalázást – mindhiába. Csendes asszony voltam.”

Az egyik első — és egyik legfontosabb — kutatást arról, hogy miként élték meg, és hogyan viszonyultak a nők a szexhez a kommunizmus idején, Adriana Băban, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem egészségügyi pszichológiára, viselkedés- és pszichoszomatikus gyógyászatra, valamint kvalitatív kutatási módszerekre szakosodott professzora végezte.

Az 1996-os tanulmány, A nők szexuális élete mint traumatikus tapasztalat a szocialista Romániában (Viața sexuală a femeilor: o experiență traumatizantă în România socialistă) 50 interjún alapul, amelyeket olyan kolozsvári nőkkel készített, akik 1988-ban 18 és 50 év közötti voltak.

50 nő közül mindössze öt számolt be arról, hogy a feketepiacon fogamzásgátlóhoz tudott jutni. 50 nőből 40-nek több mint egy titkos, illegális abortusza volt. A nemi élete megkezdéséről egyetlen egy számolt be pozitív hangnemben: „Sohasem fogadtam el a szüleim avítt eszméit. Az első szeretkezésem eléggé kellemesnek tűnt, és romantikus volt.”

A nők tanúvallomásai azt mutatják, hogy a szexet a kötelességgel társították, és ez traumatikus élményeket okozhatott számukra:

Minden megkérdezett nő azt mondta, hogy áhította ugyan az anyaságot, de egyikük sem akart 1-2 gyereknél többet – a szegénység, a lakáshiány és a mindennapi élet nehézségei miatt.

„Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, hát az olyan volt számomra, mint a világvége” – mondta az egyik nő. „Készen álltam az öngyilkosságra” – vallotta be egy másik.

A szexualitás tabutéma volt, amelyet társadalmi háttértől függetlenül szégyen és hallgatás övezett.

Dorina, egy 56 éves, vidéken nevelkedett nő azt mondja, hogy olyan téma volt ez, amelyet a családjában széles ívben kerültek. Amikor 11 évesen megjött a menstruációja, halálra rémült, mert nem tudta, mi történik vele. Csak annyit hallott az anyjától, hogy: „Vigyázz, nehogy szégyent hozzál rám, nehogy teherbe essél.”

A 72 éves Ioana Coja bukaresti családban született. Édesapja nőgyógyász és egyetemi tanár volt, édesanyja szintén egyetemet végzett. De ami a szexet illeti, a családban hallgatás ugyanolyan makacs volt, mint Dorináéknál.

Fénykép: videofelvétel az Infernul care nu se uită: confesiuni din epoca decretului című dokumentumfilmből („A feledhetetlen pokol: vallomások a Dekrétum korszakából”)

A szülei egy árva szót sem szóltak Ioanának a szexualitásról és a testi fejlődéséről. Amikor először menstruált, azt hitte, hogy meg fog halni. A családban az ilyen témákat triviálisnak tartották, nem volt elegáns beszélni róluk. A szexet Rebreanu Răscoala (A lázadás) című regényéből ismerte meg, egy nemierőszak-jelenetből, amely sokkolta.

„A szexuális nevelés ismeretlen fogalom volt. Olyasminek számított, amit csak a kurváknak kell tartani. Egy normális családból való lány, akinek normális szülei vannak, az nem foglalkozott ilyesmivel, mert különben a kurvaságot kockáztatta”

, idézi fel Ioana.

Mihaela Miroiu professzor asszony azt meséli, hogy egy másolt videokazettáról hallott először a női orgazmusról, 28 éves korában. „Ennyire tudatlanok voltunk, ennyire szegényes volt a szókincsünk ezen a téren, ennyire nagy volt a műveletlenség.”

Az első reakciója a harag. „Hát én miért nem tudtam eddig mindezt? Miért nem mondta anyám? Csak hát ő is, szegény, ugyanannak a világnak a gyermeke volt. Vagy hát anyánk akkoriban arra nevelt minket, hogy a házasságig szűznek kell maradni, és hogy minden férfi disznó, s hogy csak a saját gyönyörüket hajszolják, aztán fogják a kalapjukat, és lelépnek, és rád hagyják az összes gondot.”

A Rendelet idején a lányok „szexuális nevelésének” alapja a félelem és a szégyen volt. Annak az elképzelésnek kellett a lányokat a házasságig megóvnia, hogy a szexualitás valami szégyenletes, sőt erkölcstelen dolog. Csak ezután nyerték el a jogot ahhoz, hogy szexuális lények is legyenek – de ekkor azonnal rájuk is hárult a szex kötelessége.

De a szexet övező tabuk és szégyenérzet nem olyanok, mint egy pongyola, amelyet a házasságkötéskor csak úgy le lehet dobni, hogy egyből másik emberré válj. Mint Adriana Băban írja 1996-ban publikált kutatásában, a szexuális érintkezés hirtelen lehetősége, miután azelőtt évekig tilos volt még az ilyesmire való célzás is, összetett érzelmi kérdésként jelent meg”.

A szexről nemcsak a családban, hanem a baráti körben se beszéltek. A nők nem beszéltek ilyesmiről egymás közt. „Ami a szexuális életünket illeti, ha egyáltalán beszéltünk róla, azt rendkívül röviden és szegényes szókinccsel tettük, s inkább a keserűség szillogizmusait soroltuk meglehetősen monoton hangnemben, mert nem volt műveltségünk ebben a témában” – fejti ki Mihaela Miroiu.

Emilia* (álnév) azt meséli, hogy édesanyja építészmérnöki egyetemre akart menni, de 19 éves korában teherbe esett egy „kétes, hazug fickótól, akihez nem sok szál fűzte, de aki akkoriban kihasználta a gyengeségeit”. Össze is házasodtak, és három évvel később elváltak.

Emilia édesanyja végül nem felvételizett az építészmérnökire, és egyedül nevelte fel őt a 90-es évek szegénységében. Török farmerekkel csencselt, hogy eltartsa kettejüket.

„Fogalmad sincs, mennyi potenciál volt abban a nőben, milyen jó fej volt, és hogy mindez a potenciál hogy tönkrement, miután megszülettem. Egy igazi vagány, fiatal, nagyon éretlen anya volt. Azt mondják, a trauma hosszú időre meg is akadályozza a felnőtté érésedet, és megtart abban az életkorban, amelyben ért. Nos, az én anyám is egész életében 19 éves volt, és piszokul jól állt neki. Belevaló nő volt. Csak hát ez szívás, hogy bár én nagyon szerettem őt, és ő volt a legjobb barátom, de mindezek mellett ott van a gondolat, hogy az én puszta létezésem tette tönkre az életesélyeit”

, meséli Emilia.

Az anyja magát hibáztatta, amiért 19 évesen teherbe esett, és úgy gondolta, hogy erkölcstelen volt akkor szexelnie. „ Azt hiszem, úgy érezte, hogy valami mérhetetlenül nagy butaságot csinált, olyasmit, ami mélységes szégyent hozott rá és az egész családjára. Hogy nem volt… jó kislány, aki szépen kivárja esküvőjét.”

Lánya kedvesen Jeanne d’Arcnak becézte, miután anyja később büszkén közölte egy nőgyógyásszal, hogy 15 éve nem szexelt. „A benne élő éretlen gyermek arra várt, hogy valaki azt mondja neki: bravó, na oda nézz, hát így csinálja ezt egy jó, becsületes kislány. Visszafogja magát, amíg aztán már nem is kell neki.”

Fénykép: Flacăra magazin

A nem kívánt terhességek és a titkos abortuszok traumája egyes esetekben olyan erős volt, hogy néhány nő úgy döntött, teljesen lemond a szexről.

Az 53 éves Maria* (álnév) elmondása szerint „befejezte” a szexet, miután megszülte negyedik gyermekét. „Anyánk szeretett minket, de nem voltunk kívánt gyerekek. Azt mesélte, hogy igazából csak egy gyereket akart, a többi inkább baleset volt, és különböző módszerekkel meg is próbált szabadulni a terhességeitől.”

Maria azt mondja, nem volt könnyű ezt hallaniuk, hogy nem kívánt gyerekek voltak, de megérti, hogy milyen nehéz volt az édesanyja helyzete. 17 éves volt, szerelmes lett, de semmit se tudott a párkapcsolatokról.

„Egy szép napon meg egyszer csak arra ébredt, hogy 30 éves, és négy gyereke van.”

Ezután a teljes szexuális önmegtartóztatást választotta, mert félt, hogy újra teherbe esik. Azt mondta a férjének, hogy ő nem fog többé szexelni vele, és hogy a férfi azt csinálhat, amit csak akar. „Apám meg erre elkezdett iddogálni” – meséli Maria.

A nem kívánt terhességek és a titkos abortuszok terhét a nők gyakran egyedül, férjük támogatása nélkül viselték.

Ioana Coja azt meséli, hogy mindahányszor az illegális abortusza komplikációkkal járt, a férje berezelt, és eltűnt. Egy ilyen alkalommal a férje az apjához ment, s egyedül hagyta a két kisgyerekkel a nőt, aki a fürdőszobában vérzett. Amikor este hazaért, azt kérdezte: „Hát te még mindig így van?”

Arra a kérdésre, hogy félt-e szexelni, Ioana azt válaszolja, hogy „persze”. A szex egyedül akkor nem jelentett külön gondot, amikor már terhes volt.

Ionela* (álnév) 34 éves, és arra emlékszik, hogy a nagymamája mesélte neki, hogyan zárkózott be a fürdőszobába, és hajtotta el a magzatát. Többször majdnem bele is halt a vérveszteségbe. A férje, Ionela nagyapja nem vett részt a családi életben. A párt étkezdéjében dolgozott pincérként, és inkább csak „úgy járt haza, mint a hotelbe”. A házastársak két külön világban éltek.

„Nagyapám mindenféle történetet hallott ott a bárban a házasságtörésekről, a nagyanyám meg nagyon szemérmes volt. Szerintem a szexet leginkább a házas nő kötelességének tekintette. De azt is mesélte, hogy egyszer a nagyapja összepakolta a holmijait, és kivitte őt a vasútállomásra, mert nem akarta megérinteni a péniszét, vagy valami ilyesmi.”

Hogyan viszonyultak abban az időben a férfiak a nők szexuális szorongásaihoz? „A legjobb esetben, ha a férfi úriember volt, akkor vállalta, hogy fizet a nőnek, aki az abortuszt csinálta” – mondja Ioana Coja. „Csak a saját élvezetük volt fontos. A nő nagyon keveset számított.”

„A legtöbb általam ismert esetben a férfi és a nő egymással teljesen párhuzamos úton járt a szexualitás terén” – meséli Mihaela Miroiu. Voltak olyan férfiak is, akiknek volt erkölcsi érzékük, és együttéreztek a nőkkel, de sajnos nem ez volt az általános – véli. A törődés és az empátia inkább a kivétel volt. A magyarázat abban rejlik, hogy egy olyan kultúrához tartoztak, amelyben a nők akarata nem számított. Ezt látták a saját családjukban, és erre tanította őket a társadalom.

„Volt egy vicc, ami ezt nagyon világosan kifejezte. A jereváni rádiót kérdezi egy hallgató Milyen körülmények közt van orgazmusa a nőnek? A jereváni rádió válasza: Kit érdekel? Talán ezért is beszélünk még mindig olyan keveset erről az egész történetről” – teszi hozzá Mihaela Miroiu.

A szexről szóló számos tanúvallomásban közös az a gondolat, miszerint nem igazán számított, hogy nőként mit szeretnél, és hogy a tested valahogy nem volt egészen a sajátod.

„A nő teste az állam tulajdonának számított. A rendőrség őrködött felette, hogy a nő betöltse szerepét, és gyerekeket szüljön” – szögezi le Cătălina Hetel pszichoterapeuta.

Az 56 éves Dorina arra emlékszik, hogy egyetemi hallgatóként nőgyógyászati vizsgálatra kötelezték őket, hogy vizsgázni mehessenek. Olyan érzés volt, mintha a vágóhídra terelték volna őket. A nőgyógyász – „egy eléggé szabadszájú alak” – a mellét is meg akarta nézni. Meg is tapogatta, és azt mondta, szoptathat, „még ha kicsik is a mellei, de szabadok”. Ez volt az első nőgyógyászati élménye.

A nő teste a közösségé is volt.

„Anyám 21 évesen szült. Apámmal öt évig voltak kapcsolatban, mielőtt összeházasodtak volna, és mivel a házasságkötés utáni első évben nem esett teherbe, az emberek faggatták, hogy beteg-e. A társadalom és a rokonok is elvárták, hogy rögtön jöjjön a gyerek” – meséli Ionela.

A nem kívánt terhességek sok olyan család létrejöttéhez vezettek, amelyekben a házastársak alig ismerték egymást. Idegenek voltak egymás számára, akiknek úgy alakult a sorsa, hogy megosszák egymással az életüket.

Sem a lányok, sem a fiúk nem jutottak el oda, hogy felismerjék, kik ők, mit szeretnek, mit akarnak, és nagyon sokszor épp ezek a terhességek akadályozzák őket ebben – magyarázza Catalina Hetel pszichoterapeuta. Sok 7-8 hónappal az esküvő után született gyerek jön rá a terápia során, hogy a szülei miatta házasodtak össze, de nem érte, s hogy azért kellett együtt maradniuk, mert ott volt a gyerek, nem pedig azért, mert ők így döntöttek. Az érzelmi hatás ilyenkor nagyon erős.

„Mindannyian anyánk szemében növünk fel. Anyánk büszkeséggel és szeretettel néz ránk. A pillantása azt sugallja, hogy »ez a gyerek az enyém, és boldog vagyok, hogy van«. De vannak, akik azt mondják, hogy ők sohasem tapasztaltak ilyesmit. Nagyon sok esetben más irányt adott az anya életének az a gyerek. Akkortól egy másik úton kellett járnia. S lehet, hogy egészen más lett volna az az út, ha nincs a gyerek. Ez sokszor nagyon fájdalmas, sorsdöntő pillanat”

, fejti ki Cătălina Hetel.

Néhány esetben az anyák egyenesen meg is mondták a gyermekeiknek, hogy nem akarták őket, és csak véletlenül lettek.

„Én pontosan a 66-os rendelet terméke vagyok, 67-ben születtem. Egyenesen az anyámtól tudom, hogy nem akart engem, de ha már nem volt más választása, hát megszült. Egy olyan alkalommal mondta ezt nekem, amikor feldúlt volt” – meséli az 54 éves Cristina Săracu.

Cristina azt mondja, mindig is tudta, hogy a nőkhöz vonzódik, de először a 2000-es évek elején beszélt erről olyasvalakivel, aki nem a női párja volt. Egy barátnőjének vallotta meg.

A homoszexualitást Romániában a büntető törvénykönyvbe 1968-ban bevezetett 200. cikk kriminalizálta. A rendelkezést csak 2001-ben helyezték hatályon kívül. Cristina azt meséli, hogy első meleg kapcsolata 1987-ben, az egyetem első évében kezdődött, és 13 évig tartott. A kapcsolatot többnyire „csodálatosnak” írja le, beleértve a szexet is. Egy leszbikus kapcsolatban nem állt fenn a teherbeesés veszélye. De ha elkaptak, börtönbe kerülhettél, vagy elveszítheted a munkahelyedet, a családodat és a jó híredet.

Emilia, akinek az édesanyja végül nem felvételizett az építészmérnökire, mert megszületett a lánya, azt mondja, hogy a szexet teljesen elválasztja a gyerek gondolatától. „Tudd meg, nekem inkább a gyermekvállalás tűnik erkölcstelennek. Mindenféle magyarázatot ki is találtam erre, hogy a környezet, a karrier, meg hogy az élet egy kínszenvedés, és miért hoznék gyereket egy ilyen világra… De azt hiszem, hogy egy másik gondolat van a háttérben: az, hogy a gyerekvállalás tönkreteheti az életedet.”

Mivel első kézből szerezhettek tudomást arról, hogy a szex nagyon könnyen nem kívánt terhességhez vezethet, és ez felforgathatja az életüket, sok anya adta át ezt a félelmet a lányainak, sőt unokáinak.

Általában a lányok azt tanulták az anyjuktól, hogy a szexualitás rossz, és nőnek lenni szörnyű, meg valami nagyon nehéz dolog – mondja Cătălina Hetel.

„Miután annyi bajom volt a nem kívánt terhességemmel, csoda, hogy nem őrültem meg. Örülök is neki, hogy két fiam van lányok helyett, akiknek ugyancsak át kellett volna menniük volna minden bajomon”

, vonja le az Adriana Băban kutató által meginterjúvolt nők egyike.

De a kommunista rendszer összeomlása és a 770-es rendelet hatályon kívül helyezése után is a félelem és az elfojtás uralta azt a módot, ahogyan a szülők gyermekükkel a szexualitásról beszéltek. A 36 éves Ruxandra egész életében azt hallotta az anyjától, akinek több illegális abortusza volt, hogy nem szabad teherbe esnie. Gyerekkorában soha nem látta a gyengédség jeleit a szülei között.

Ruxandra soha nem esett teherbe, de nem is élvezte a szexuális életét, csak nagyon későn. Az érzelmeit és a nemi vágyát elfojtva élt. Csak 28 éves korában kezdte el másként látni a dolgokat, amikor az élete addig egyetlen szexuális partnerével szakított. Azt mondja, ekkor élte a második kamaszkorát, és elkezdte önmagát megismerni. „Nagyon hozzáértő voltam a munkakörömben, de arról, hogy ki vagyok, semmit se tudtam, és ezt az önmagam megismerését szinte a nulláról kellett 28 éves koromban kezdenem.”

Voltak olyan nők, akik 1989 után fedezték fel újra önmagukat a szexualitás terén, miután megszabadultak a terhesség okozta stressztől, és a gyermekeik már felnőttek, meg amikor olyan tévésorozatokat és filmeket nézhettek, amelyek más elképzelést mutattak be a szexről és az intimitásról. A 34 éves Ionela azt mondja, hogy nagyon közeli viszonya van az anyjával. Mesél neki a kapcsolatairól, sőt még az általa használt szexuális játékszerekről is. „Azt hiszem, újra felfedezte, újra feltalálta magát, miután én felnőttem. Anyám fantasztikus nő volt. Az első kapcsolatom idején rögtön utána hozzá fordultam, és együtt mentünk el a nőgyógyászhoz, hogy minden információt megkapjak.”

Mihaela Miroiu azt mondja, hogy a szexualitással kapcsolatos felfogás radikális változását látja a 20 év körüli és a 20 év alatti generációban. Sokkal kevesebb gátlásuk van ezen a téren, és „sokkal világosabban kimondják azt az elképzelést, hogy a férfiak és a nők között nincsenek különbségek abban, hogy mindketten minőségi kapcsolatot várnak el a másiktól”.

Cătălina Hetel pszichoterapeuta szerint a 89 előtti nők és férfiak szexualitáshoz való viszonyának egyik öröksége az intimitáshoz való hibás viszonyunk. Ha a szex veszélyes lehet, akkor hát minden, ami az intimitással kapcsolatos, veszélyt jelent. „Azt hiszem, a mostani párok egyik nagy problémája az intimitás. Nem tudják, hogyan kell intimnek lenni egymással. Az emberek beszélnek ugyan a szexuális életükről, de alig beszélnek az intimitásról” – magyarázza.

Egy másik örökség a referenciapontok hiánya a párkapcsolatok terén – teszi hozzá a pszichoterapeuta. A szülők gyakran két idegen ember voltak egymás számára, akik egy házban éltek, és együtt végezték a mindennapi élet egyes teendőit, nem pedig partnerek. Immár felnőtt gyerkekeik ma csak azt mondják, hogy nem akarnak olyanok lenni a kapcsolataikban, mint szüleik, de nem tudják, hogyan lehetne másképp csinálni.

Egyes kliensei arról számolna be neki, hogy csakis az anyaszerepben emlékeznek anyjukra, de azt sohasem látták, hogy milyen feleség, milyen partner. Feleségnek lenni pedig azt jelentette, hogy megeteted a férjed, kivasalod a szennyest, és időnként zsörtölődöl vele. Az ilyen környezetben nevelkedett lányok nem tudják, hogyan közeledjenek a partnerükhöz, különösen az anyaság után. Vannak olyan férfiak is, akik azt mondják, hogy nem akarnak olyanok lenni, mint az apjuk, de fogalmuk sincs, hogyan lehetnének mások, miként lehetnének jobban jelen a saját házasságukban.

Az anyai mintát nagyon gyakran elutasítják. Nem akarok olyan lenni, mint az anyám. A lányok az anyákat vagy ridegnek és távolinak, vagy túlságosan is jelenlévőnek és szorongónak érezték. Sok esetben az anyák feloldódtak a gyermekeikkel való kapcsolatukban, és teljesen lefoglalták magukat velük, feláldozva az élet minden örömét a gyermekeikért, hogy ezáltal megszabaduljanak a szex terhétől – vagy attól a férfitól, akit nem szerettek.

Az 53 éves Maria, akinek az anyja teljes 30 éves szexuális absztinenciába menekült, azt mondja, hogy a Rendelet korszaka a nők számára egyszerűen szörnyű volt.

Azt mondja, 1989 augusztusából, amikor az egyik terhessége elvesztése után kórházba került, ragadt meg egy kép az emlékezetében. A nők sorban feküdtek a nőgyógyászati székeken, érzéstelenítés nélkül kürettálták őket. A függöny mögül vér csordogált, és egy nő sírt, miközben egy férfihang folyamatosan faggatta, hogy: „Ki csinálta neked? Nem árulod el? Dögölj meg!”

„A 31 éves lányom nem érti, miért félek a nőgyógyásztól. Elmondom neki, de csak nem tudja megérteni. Csak ennyit tudok mondani, hogy a nő élete akkoriban kínszenvedés volt” – foglalja össze Maria.

Cătălina Hetel pszichoterapeuta szerint sok nő azért élte túl, mert eljutott a valóság tagadásáig. „Hagyjad már, hát nem volt az épp úgy. Nem volt épp olyan rossz. Látod, túléltük. A tagadás az önvédelem legegyszerűbb formája. De nincs is hogy átmenjél azon az egész őrületen, és a tudatában legyél annak, hogy mi történik. A lányok haragszanak az anyáikra, mert nem értik, miért nem látták, hogy nem vették észre az abszurdot. Ilyenkor azt mondom nekik, hogy ha tudatosították volna, akkor meg is bolondulnak.”

Néhány nő azért megpróbál beszélni arról, amin keresztülment, de távolságtartón – mondja a pszichoterapeuta. „Tudod, milyen egy poszttraumás történet? Rideg és tárgyilagos. »Ezt meg ezt éltem meg, 15 abortuszom volt, felfeküdtem a konyhaasztalra, ez van.« A mélyen traumatizáló eseményeket teljesen tárgyilagosan meséled.” A felidézésnek ez a stílusa az egyik módja annak, hogy elkerüld az eseményekhez kapcsolódó érzelmeket, amelyeket kibírhatatlanul nyomasztóak lennének. „Azért meséled így, hogy ne érezzed. Ha érezni kezded, nem bírod ki.”

A pszichoterapeuta mégis úgy véli, hogy szavakba kell önteni ezeket a tapasztalatokat, mert különben a traumák egyik nemzedékről a másikra gördülnek tovább. Nemzedékközi nehézség ez, amit némán adunk át egymásnak a családi titkok közt, a társadalmi szintű tudatosítás hiánya közepette. A következmények ma is csak gördülnek tovább.

„Például nagyon elnézők vagyunk a bántalmazás kapcsán, és magunk sem értjük, hogy miért. Mert magunk is megtapasztaltuk a bántalmazást, és arra tanítottak, hogy ez nem is az, hanem szeretet, úgyhogy most már nem tudjuk helyesen dekódolni. Nem dekódoljuk helyesen sem a bántalmazást, sem a hazugságot”

, teszi hozzá Cătălina Hetel.

„Nem küzdhetsz a történelem ellen. Mindez így esett meg” – vonja le Mihaela Miroiu is a következtetést.

Nem is tehetünk mást, mint azt, hogy tudomásul vesszük, megértjük, és intő jelként idézzük fel a múltat.