A Galați megyei Nicorești község temetőjében, a harangtorony mögött van a hely. Ide temették a helyi kórházi otthonban meghalt gyerekeket. A „menthetetleneket”, akik az emeleten várták a halált. Nem csak az élőket, a halottakat is el kellett rejteni a közösség szeme elől. Ezért a végső nyughelyük ez a tömegsír lett, ahol egymás hegyén-hátán temették el őket. A tömegsírnál két emléktábla áll, amelyeket a forradalom után a kórházi otthonba önkéntesnek jelentkező külföldiek helyeztek el. 92 gyerek neve áll rajtuk. 78-an közülük a 10. évüket se töltötték be.

Fénykép: Andrei Becheru

Azokat a gyerekeket, akiket szüleik néha meglátogattak, külön temették el. Az egyedül hagyottakat egyszerűen elásták.

„Gyászszertartást csak azoknak tartottak, akiknek voltak szüleik. Feltették a szekérre, úgy vitték a templomig. Szép, nagy koporsó volt. Kőkeresztet is kaptak. De csak 3-4 ilyen volt. A többieknek préselt falemezből csináltam koporsót”

– emlékszik vissza a nicorești-i kórház mentőse, egyben az elhagyott gyerekek koporsókészítője. Az általa készített legkisebb koporsó 90 cm hosszú volt. Kicsi nagyobbra is csinálta, nem egészen pontosra. Egy 90 cm-es koporsó kétévesnél kisebb gyereknek való.

„Jövök szolgálatból, s az orvos azt mondja: »csinálj egy koporsót!« De nem volt már miből. Találtam egy préselt falemezt, abból készítettem egy kicsike koporsót, aztán a gödörbe vele. Mit lehessen tenni? Nehéz is volt néha koporsót készíteni nekik, amikor ki voltak facsarodva a lábuk.”

A mentős nem akar névvel nyilatkozni. A Bácsiként fogunk hivatkozni rá. Úgy, ahogy az

árvaházi gyerekek is hívták.

A Bácsi már nem is emlékszik, hány ilyen koporsót eszkábált. Csak azt tudja, hogy nagyon sok volt. Annyi, hogy amikor új gödröt ástak, hogy eltemessék az egyiket, a másiknak ütköztek. Betemették a gödröt, aztán úgy maradt a következőig. Csak két sovány fakereszt jelölte a tömegsírt.

A nicorești-i kórházba a problémás gyerekek kerültek. Így tudta ezt a Nicorești községhez tartozó Mălureni faluból való asszony, Ioana Bălan is. Ioana öt fiú édesanyja, akik közül négy egészséges, de volt egy problémás gyermeke is.

Ciprian 86-ban született. Ha felültették a párnák közt, mindig eldőlt, és nem tudott többé föltápászkodni. Az anyja országszerte karjában a gyerekkel járta az orvosokat.

„Jártam, ameddig tudtam” – meséli a hamarosan 70 éves Ioana. Rendezett, világos szobában fogad minket egy októberi délutánon, 2021-ben. Egy vázában pár vörös rózsaszál a családi kertből. Ioana mély ráncai közt meleg, kék szeme. Nehezen mozog, nemrég műtötték a gerincével. Mellette Ciprian kerekesszékben. És ugyanazok a kék, mosolygós szemek. Nemrég lett 35 éves.

Fénykép: Andrei Becheru

Ioana egyik útja Cipriannal a karjában a nicorești-i kórházba vezetett. Mert 92-ben egy bukaresti fizioterapeuta hölgy került oda. Dollárban fizették. A férje ragaszkodott hozzá, hogy vigyék el hozzá rehabilitációra. Ioana habozott.

„Nem igazán akartam, mert tudtam, hogy a gyerekem problémás. És ott sok problémás, beteg gyerek volt. Elmebetegek is, rohamokkal, akik egymás haját tépték, verekedtek, csapkodtak…” – emlékszik vissza Ioana.

De végül belement. 1992 őszén összepakolták Ciprian holmiját, befogták a lovakat, és elvitték a kórházi otthonba a hatéves fiút, hogy otthagyják. Ioana írásos kérést is beadott, amelyben leszögezte, hogy nem örökre hagyja ott, hanem csak kezelésre. Ebben egy ismerőse tanácsát követte, „mert ha nem mondod meg nekik, akkor lehet, hogy nem adják vissza többet”.

Ioana a távolodó szekérből hallotta a kiáltozását. „Olyan hangosan kiabált, hogy az aszfalton csattogó lópatkó hangjától is tisztán hallottam.”

Ciprian ott maradt rehabilitációra az intézetben, amelybe a gyerekek meghalni kerültek.

„De mennyien haltak meg a kezem alatt…”

„De mennyien haltak meg a kezem alatt…”

„Kivégzőkórház voltunk” – így írja le Tinca Vulpe azzal nicorești-i kórházi otthonnal kapcsolatos tapasztalatát, amelybe 1992-ben Cipriant is utalták. Ő idén novemberben lesz 79 éves.

„Elhozták őket, ott tartottuk, de végül csak meghaltak. Különösen azok, akik bénultan feküdtek az ágyban. Mit kezdhettél velük? Nem volt mit. Csak vártam, hogy… De mennyien haltak meg a kezem alatt! Szegénykék… S csak gyújtottam értük a gyertyákat. Te szent ég! Sajnáltam őket. De mit tegyünk? Hát látja, most meg nyugdíjat kapok utánuk.”

Fénykép: Andrei Becheru

Tinca Vulpe 1968-ban került nővérként Nicorești-re. A kórházat 1892-ben egy helyi filantróp építtette. A földszinten szülészeti, gyermekgyógyászati, radiológiai osztály volt. Tinca azonban kezdettől fogva fent dolgozott, a gyermek-neuropszichiátriai osztályon, amelyet 1970-ben kórházi otthonná alakítottak át.

Ezekben az intézetekben tartották a „menthetetlen fogyatékosokat”. Így hivatkozott a súlyos fogyatékkal született gyerekekre az az 1970-es törvény, amely a kommunista állam által elfogadott abortuszellenes rendelkezések következményeit volt hivatott kezelni.

A nicorești-i kárhozottak azok a fogyatékossággal született gyermekek voltak, akiket a szüleik restelltek, vagy nem volt hogy eltartsanak. Az állam meg arra buzdította ezeket a szülőket, hogy bízzák csak őrá a gyerekeiket. Az érintettek egy része esetében a fogyatékosság az elfuserált abortuszok eredménye volt, amelyekhez a nők kétségbeesésükben folyamodtak.

A Ceaușescu-korszak utolsó éveiben, amikorra a gyermekelhagyás egészen drámai méreteket öltött, makkegészséges gyerekek is kerültek a kórházi otthonokba, ha nem volt számukra hely másféle intézetben.

„Úgy beleztek ki, mint a halat”

„Úgy beleztek ki, mint a halat”

Miután otthagyta gyermekét a kórházban, Ioana ne tudott se enni, se inni, se aludni, se bármi mást csinálni. Minduntalan Ciprian körül forogtak a gondolatai. Azért is kötődött hozzá annyira, mert annak idején „súlyos probléma volt a szülése”. A magzat a fenekével nézett a szülőcsatorna felé, nem a fejével. Ilyenkor császármetszésre van szükség, de az orvos elutasította.

„Térden állva könyörögtem neki: »kérem, mentsen meg, doktor úr, mert négy gyerek vár otthon, ne maradjanak anya nélkül«, s ő azt mondta: »nyugodjál meg, mert megoldjuk«”

, emlékszik vissza Ioana.

A végén egy ápoló mászott rá, és nyomni kezdte a hasát. „Úgy felkoncoltak, kibeleztek, mint a halat. Elevenen vágtak fel, elevenen varrtak össze. Meg se nyikkantam. Csak a fogamat csikorgattam.”

Amíg Nicorești-re nem küldte rehabilitációra, Ioana elválaszthatatlan volt a kisfiától.

Egy-két napra rá, hogy a kórházban hagyta, szorongani kezdett, hogy baja eshet. Elküldte hát legidősebb fiát, hogy nézzen utána az öccsének.

„Anyuka, ha még látni akarod Cipriant, s ha azt akarod, hogy megmaradjon nekünk, menjél érte, és vedd ki onnan, mert ott meg is hal. Cserepes az ajka, úgy ki van tikkadva, és úgy ki van éhezve, hogy szégyen és gyalázat. Ha nem mész érte most, onnan már hozod el épen!” – hozta haza a hírt a nagyobbik fiú.

Akiknek a plafonig tartott az égbolt

Akiknek a plafonig tartott az égbolt

A forradalom előtt 12 nővér, két szakápoló és egy orvos jutott több mint 100 gyerekre a nicorești-i kórházban – emlékszik vissza Tinca Vulpe nővér, aki 25 évesen kezdett ott dolgozni.

Fénykép: Andrei Becheru

A munkaidő 12 vagy nyolc óra volt, az időszaktól függően. Éjszakánként két nővér volt műszakonként. Egy nővér jutott négy kórteremre. A kicsik és a nagyok kórtermei külön voltak. 12-15 gyerek volt egy-egy kórteremben. A kicsik kórtermében egy ágyba néha két gyereket is fektettek.

De a felosztás nem csak életkor, hanem állapot szerint is történt. Egyrészt voltak a kifeküdtek, másrészt meg azok, akik még valahogy elboldogultak. A kifeküdteknek az ágyhoz kötötteket nevezték. Nekik a plafonig tartott az égbolt.

„Nem lehetett mit kezdeni velük. Csak feküdtek, s bámulták a plafont. Ennyi. És közben zokogtak. Bepisiltek, sírtak… hát ahogy bepisiltek, elkezdtek sírni. De nem volt rendes fehérneműnk. Azok a gyerekbugyik… bepiszkolódtak, hát kicseréltük. Meg bepisilve is feküdtek. Sokaknak ki is volt dörzsölve a bőre.”

Mivel egész idő alatt a hátukon voltak, a kifeküdteknek mindenféle sebeik lettek.

A kifeküdteket csak cumisüvegből vagy kanállal etették, naponta háromszor tették tisztába őket, és gyógyszerezték is őket, hogy ne sírjanak.

„Hát adtunk nekik tablettákat is, mert a fenobarbitálból rengeteg volt, meg diazepamot is. Adtunk nekik, mert a többiek, szegénykék, nem tudtak aludni. Fájdalmaik voltak, hogy is ne lettek volna. Tablettáztuk őket, hogy ne… ne zavarják a többieket, hagyják őket aludni.”

Paszuly, krumpli,
piláf… és tabletták

Paszuly, krumpli, piláf… és tabletták

A másik csoport, vagyis azok, akik még valahogy elboldogultak, ételt kaptak, és munkára lettek fogva: takarítottak a nővérek mellett, segítettek tisztába tenni az ágyhoz kötött beteg társaikat.

Viorica, aki a forradalom után ápolónőként dolgozott az otthonban, nemrég töltötte be 72. életévét. Emlékszik rá, hogy a nagyobb lányoknak a kollégiumban szemétlapáttal, kapával kellett kaparniuk a koszt a padlóról.

Fénykép: Andrei Becheru

Az idősebb gyerekek altatót is kaptak. Azoknak, akik nem akarták bevenni, az ételébe keverték a gyógyszereket. Azok, akik nyugtalanok voltak, naponta kétszer, reggel hat és este hat órakor kaptak belőle.

Néha meg is kötözték, meg is verték őket. Tinca meséli, hogy az ápolónők utasítására a beosztott nővérek megkötözték őket, hogy a kicsik ne tehessenek kárt magukban vagy egymásban. Úgy emlékszik, hogy valamilyen orvosi kötszert használtak ehhez. Viorica úgy emlékszik, hogy a forradalom után, amikor odakerült, a gyerekeket gézzel kötözték meg. A 90-es évek végéről származó, külföldi önkéntesek által készített fotókon azonban az látható, hogy láncot is használtak.

Archív felvétel

„Akik rosszalkodtak, azoknak oda is sóztunk, mert ha nem sóztál oda, nem maradtak nyugton. Utánad jöttek, rosszalkodtak, tönkretették a vetett ágyat, romboltak volna ” – ismeri el Tinca.

A nicorești-i kórházi otthonban az étel kevés és rossz volt. A gyerekek paszulyt, krumplit, piláfot kaptak, nap mint nap – semmi mást. Nem bírtak jóllakni vele, különösen a nagyobbak. Még kértek volna, de hát nem volt honna.

Megnyomorították szegényeket – mondja Tinca.

A koporsós bácsi

A koporsós bácsi

Az otthonban lakóinak étkeztetése a puszta létfenntartást biztosította, távolról nem kalóriadús – erősíti meg a nicorești-i kórház mentőse.

A bácsi, aki az elhunytak koporsóit eszkábálta, ugyanabban az évben kezdett el itt dolgozni, amikor Tinca, 1968-ban. A Nicorești-en töltött évtizedek alatt olyan gyerekeket látott, akik úgy néztek ki, mint valami szellemek, olyan gyengék, soványak voltak. De az altatón kívül nem kaptak más tablettát.

Nemcsak az ételek voltak borzalmasak, hanem a körülmények is, amelyek között a gyerekek túlélni igyekeztek. Nem volt fűtés, nem volt zuhanyzó, nem voltak higiéniás termékek.

„Nekem a szaglásom oda is lett. A vécék minduntalan eldugultak. Szörnyen bűzlött minden. Vizelettől, szeméttől és szartól. Beléptél a kórterembe, és megcsapott a pisi szaga, meg az az egész mindenség… Töröltük mi, mostuk a fertőtlenítővel, ahogy tudtuk. De a földre pisiltek. A nagyobbak úgy járkáltak a bugyijukban, és mindig csak a padlóra pisiltek. Mi meg jöttünk, mostuk.” – Tinca Vulpe, volt nővér

Viorica ma is emlékszik a szagra, amit semmilyen takarítással nem lehetett eltüntetni, mert a vizelet és az ürülék beleivódott a padlódeszkába.

A magas mennyezetű helyiségekben csak egy-egy kályha volt, ami nem bírta kifűteni őket. Zuhanyzó híján a gyerekeket azokban a helyiségekben mosták le, ahol aludtak. A nővérek a tűzhelyen melegítették a vizet, és vödrökben hordták azokon a napokon, amikor a gyerekeket lemosták.

Fénykép: Andrei Becheru

A menthetetlenek hamar meghaltak, különösen az ágyhoz kötöttek, akik soha nem éltek tovább öt-hat évnél. Haltak meg, jöttek az újak, megint haltak meg, megint jöttek – így írja le Tinca a körforgást.

„Egyre-másra csak haltak meg ezek a kicsinyek. Nosza, fogd a koporsót, s a völgybe vele, a templomhoz! Nem mondom, hogy naponta, de egyre-másra haltak meg”

, emlékszik a bácsi is, a mentősofőr-koporsókészítő. De amíg éltek, addig se vigasztalta, senki se még csak meg se simogatta ezeket a gyerekeket a kórházi otthonokban. Senki se szólt hozzájuk. Senki se tanította őket semmire.

A bácsi ma már meg van győződve arról, hogy sokukat ez bolondította meg. Vele beszélgettek néha a gyerekek. Elmesélték, hogy a nővérek verik őket, meg mi mindenféle dolgokat csinálnak velük. El-eljártak hozzá a műhelybe. Egyiküket a bácsi meg is tanította vonalakat húzni, elszámolni tízig. Az a gyerek 14 éves volt akkor. Amikor Galați-ról eljöttek, hogy kiválasszák az okosabbját, hogy beírassák őket az iskolába, a bácsi előretolta védencét. Így sikerült kimenekítenie a nicorești-i lágerből. Nem tudja, mi lett vele, csak azt, hogy egy időben buszsofőrként dolgozott Brassóban.

De a legtöbb gyermek számára a nicorești-i kórházi otthonban nem volt idő játékra, nem volt idő sétákra, nem volt idő a szeretetre.

A belekatolt ajtó mögött

A belekatolt ajtó mögött

A majdnem 130 éves épület, ahol a nicorești-i kórházi otthon működött, ma már romokban áll, törött ablakokkal, lelakatolt ajtókkal. Egy helyi asszony őrzi, egy magán biztonsági cég alkalmazottja, akit azért fizetnek, hogy őrködjön a téglacsontváz felett. A bejárat egy elhagyatott udvaron keresztül, keskeny sikátoron keresztül vezet, amelynek elején a község családorvosi rendelője található.

Fénykép: Andrei Becheru

A kórházi otthonba csak a tulajdonos, a Galați Megyei Tanács engedélyével lehet belépni. Több nap kitartó telefonálás után követően kapjuk meg is kapjuk az engedélyt.

Október végi, napsütéses napon érkezünk Nicorești-re, hogy megnézzük, mi maradt meg abból a védelemből, amelyet a kommunista rendszer, majd 1990 után még néhány évig a posztkommunista tudott a gyerekeknek nyújtani. A rom őre kinyitja a lakatot, és betessékel.

Fény szűrődik át a padlóra az épület emeletén, ahol 25 évvel ezelőtt a Nicorești-re küldött menthetetlenek éltek – és meghaltak.

Fénykép: Andrei Becheru

A riportereink által a néhai kórházi otthon elhagyott épületében talált nyilvántartás, amely 1998-1999-es ügyeleti jelentéseket tartalmaz, azt mutatja, hogy a gyermekek megnyugtatásának széles körben elterjedt gyakorlata volt az éjjel-nappali gyógyszerezés.

„Az éjszaka folyamán a betegek csendben voltak. A kezelést az orvos által előírtak szerint alkalmaztuk”

, ezek a mondatok ismétlődnek majdnem minden lapon.

A gyerekek nagyon erős pszichiátriai gyógyszereket kaptak. Például 1999. augusztus 23-án négy betegnek egy-egy ampulla plegomazint adtak, mert úgymond pszichomotoros izgatottságot mutattak.

A plegomazin komoly antipszichotikum, amelyet a betegtájékoztató szerint akut és krónikus pszichózis esetén használnak, olyan betegségek esetén, mint a skizofrénia, vagy súlyos, nyugtalansággal és agresszióval járó viselkedési zavarokban szenvedő gyermekeknél az izgatottság kezelésére.

1999. október 5-én egy másik feljegyzés arról szól, hogy gyermek pszichomotorosan izgatott volt egy másik pácienssel való összetűzést követően, de aztán „injekció nélkül megnyugodott”.

Menekülés a gyereklágerből

Menekülés a gyereklágerből

Miután megtudta, hogy fia, Ciprian milyen állapotban van a kórházi otthonban – hogy éhes, szomjas és elhanyagolják –, Ioana Bălan egyenesen oda ment.

Megkérdezte a nővéreket, hogy foglalkozott-e valaki a fiúval, masszírozták-e, kapott-e valamilyen kezelést, bármit. Mire a nővérek azt válaszolták, hogy még ételt sem kapott. „Nem adhattunk neki, mert fuldoklott, és féltünk, hogy valami baja esik, aztán nehogy bajba kerüljünk.”

Ioana ezután elment a Bukarestből jött fizioterapeutához is, és ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki. „Még nem kezdtük el, de most az ön jelenlétében, még ma megkezdjük a terápiát, elkezdjük a felépülést” – hangzott a válasz.

Ioana erre úgy tett, mintha távozna, de távolról, a falnak támaszkodva figyelte, mi történik. A gyógytornász megpróbált vele néhány gyakorlatot végeztetni, de Cipriannak nem volt ereje ülni. A nő ráripakodott: „Üljél már, az istenit!

Amikor ezt meghallotta, Ioana azt mondja, csendben végiglopakodott a kórház folyosóin, hogy senki se hallja-lássa. Aztán az utcán, „sírva és futva, mint a bolond”, a városháza felé vette az irányt. Onnan hívta fel telefonon a férjét.

Sírva könyörgött neki, hogy nyomban induljon a szekérrel Nicorești-re, hogy hazavigye őt meg Cipriant a kórházból. A férje csitította: „hagyjad már, nem lesz semmi baj!” De az asszony kétségbeesetten kitartott. „Most, azonnal jössz! Ha nem jössz, engem többet otthon nem látsz. Most indulsz a szekérrel!”

Ezután visszatért a kórházba, ahol a nővérek azt tanácsolták neki, hogy vigye haza Cipriánt, ha azt akarja, hogy a fiú életben maradjon. „Jaj, néni, hát ha itt hagyja, még a végén holtan kapja vissza. Vigye haza! Irtózik tőle?” „Már hogy irtóznék?! Ha irtóznék, nem beadtam volna valamelyik árvaházba?!” „Vigye akkor haza!” – idézi fel a párbeszédet Ioana.

Hanem a főnővér azt mondta, hogy nem hagyhatja, mert az orvos aláírására van szüksége, hogy kiengedje Cipriánt, az meg nincs a kórházban. „Én nem adhatom ki, mert megbüntetnek, de megszöktetheti, ha akarja.” „De nővér, hát milyen országban élünk, hogy meg kelljen szöktetnem a saját gyerekemet?!”

Ioana kitartott amellett, hogy Ciprian nélkül nem megy el. Kitartása célt ért, és engedélyt kapott rá, hogy elvigye a fiát a kórházból. Gyorsan felöltöztette, és a férje és saját maga közé ültette a szekérre, a karjával megtámasztotta. „Ő, szegényke, amikor elindultunk onnan, elfordította a fejét, és egyre csak azt kiabálta: »menjünk gyorsan, menjünk gyorsan, menjünk még gyorsabban!« »Miért siessünk, drágám?« Még én is féltem, hogy jönnek, és még visszaveszik nekem.” Ioana úgy meséli, mintha újra 1992-ben volnánk; újra átéli Ciprian kórházi kimenekítésért.

„Amíg el nem kezdi felejteni kicsit”

„Amíg el nem kezdi felejteni kicsit”

Ciprian Bălan számára se halványultak el a nicorești-i emlékei.

„Kész terror volt” – mondja röviden. Nehezen ejti a szavakat. Az idegenek nehezen is értik, amit mond. Ioana figyelmesen hallgatja, és tolmácsként megismétli mindazt, amit a fia mond.

Ciprian azt mondja, soha többé nem akar visszamenni oda – holott a kórház már majdnem 20 éve zárva van. De ott tartózkodása, bár rövid ideig tartott, mély nyomot hagyott benne.

Fénykép: Andrei Becheru

Az évek során Ioana hallgatott az orvosok utasításaira, akikhez Cipriant szüntelenül vitte. Egyetlen alkalommal szegte csak meg a tanácsot, amikor egy orvos azt javasolta, hogy hagyja ott Cipriant a kórházban. A 80-as évek vége volt, Ciprian még nem töltötte be a negyedik évét.

„Azt tanácsolta, hagyjam ott rehabilitációra. Sírva fakadtam. Azt mondja nekem: »még hány gyereke van otthon?« »Van még négy.« »Kisebbek? Nagyobbak?« »Nagyobbak mind.« »Hagyja itt rehabilitációra, aztán eljöhet néha látógatóba, amíg el nem kezdi felejteni kicsit. Hátha rehabilitáljuk valamelyest.« Sírva fakadtam, amikor ezt hallottam: »amíg el nem kezdi felejteni kicsit«” – emlékezik Ioana.

A kommunizmus alatt, de a forradalom után is, az orvosok gyakran azt tanácsolták a szülőknek, hogy fogyatékos gyermekeiket hagyják gondozóintézetekben. Úgy vélték, hogy ott jobb sorsuk lesz, a szülők pedig mentesülnek a fogyatékkal élő gyermekükkel járó tehertől.

Ioana azonban nem tudta otthagyni Cipriánt. „Sírva fakadtam, s azt feleltem: »doktornő, lesz, ami lesz, de én otthon akarom tudni magam mellett. Ez az én keresztem, amit hordoznom kell, s ha javul, hát javul«” – mondja Ioana. Az orvosnő figyelmeztette, hogy meg fogja bánni, mert csak így lenne esélye a gyógyulásra.

Ioana néha még ma is azon gondolkodik, hogy vajon nem lett volna-e jobb Cipriannak, ha a kórházi otthonban hagyja. És néha még bocsánatot is kér tőle ezért. De nem tehette – magyarázza az anya –, mintha az, hogy nem hagyta intézetben, az ő gyengesége lenne.

Ioana „gyengeségének” köszönhetően a fiú csak néhány napig volt Nicorești-en, ahol a gyerekek százai pusztultak el a 70-es évektől a 90-esekig.

Közülük csak 92-nek a neve szerepel a falu temetőjében lévő két emléktáblán. A nicorești-i kárhozottak azonban sokkal többen voltak.

A plafon fölött az ég

A plafon fölött az ég

Viorica és Tinca, a két egykori nővér a forradalom után, a 90-es években önkéntesként segíteni jött külföldiek által készített fényképalbumokat nézegeti. Az albumok fölé hajolva újra felismerik a gyerekeket.

Tinca: Nicsak, Maricica. Na oda nézz! Az én Maricicám, a kórtermemből.

Lapoznak egyet, és egy csupa vér lány képéhez érnek.

Tinca: Na oda nézz!

Viorica: Ez mindig összekente magát…

Tinca: Oda nézz, hogy összekente! Addig vakarózott, amíg csupa seb lett.

A romániai kommunista rendszer bukása után a bölcsődékről és a gyerekotthonokról készült képek bejárták a világot, szánalmat és borzalmat keltve az emberek lelkében. A menthetetleneket csak a saját hazájukban hagyta magukra az állam.

A Viorica és Tinca által most látottakhoz hasonló képek késztették a külföldieket arra, hogy önkéntesnek jelentkezzenek ezekbe az otthonokba. Nicorești-re amerikaiak és írek jöttek.

A külföldiek elkezdték az altatókat vitaminokkal helyettesíteni. Az ír önkéntesek voltak az elsők, akik megsimogatták nicorești-i kárhozottakat – meséli Viorica. Szintén ők vitték ki először sétára a kifeküdteket, akik addig soha nem láttak egyebet, mint az otthon plafonját.

Szappant, sampont, fertőtlenítőt hoztak. Rajzoltak az étkező falaira, fizioterápiás foglalkozásokat tartottak, és játékokat szerveztek.

Még élelmiszerrel, ruhákkal, takarókkal, fehérneművel is segítettek. De nem jutott minden gyereknek. Adni kellett az alkalmazottaknak is, akik egy szegény közösségből jöttek, amelynek szintén szüksége volt a ruhára, ételre – és nehezen értette, hogy az idegenek miért próbálnak a menthetetleneken segíteni, amikor segíthetnének rajtuk, az egészségeseken is.

Mindenre, amit csak az idegenek hoztak, rá kellett írni, hogy Kórház, mert különben elvitték az alkalmazottak.

Archív felvétel

„Az egyetlen rendszer
a személyes túlélés volt”

„Az egyetlen rendszer a személyes túlélés volt”

Conor Hughes 1998-ban jutott el önkéntesként Nicorești-re az ír szálon. Itt az alkalmazottak gyanakvásával és ellenségeskedésével kellett szembesülnie, de azt mondja, az ő küldetése az volt, hogy ezekkel az emberekkel dolgozzon együtt, akik szörnyű körülmények között voltak kénytelenek a munkájukat végezni, amihez szinte semmilyen eszközzel se voltak ellátva.

Első nicorești-i emléke a káoszhoz kötődik: „Nem működött ott semmilyen valós rendszer. Az egyetlen rendszer a személyes túlélés volt.”

És mindez nem 1968-ban, és nem is 70-ben volt, hanem a 90-es években – nyolc évvel a kommunista rezsim bukása után. A gyermekvédelmi rendszer ezalatt semmit se változott. A lágerek változatlanul működtek. A nicorești-i egészen 2002-es bezárásáig.

Conor hamar megértette, hogy belülről nem fog lehetni megváltoztatni a dolgokat. Az önkéntesek egymásnak adták a kilincset. Amíg ott voltak, és törődtek vele, a gyerekek tiszták voltak, fel voltak öltöztetve. Ahogy elmentek, a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba.

Ezért döntöttek úgy az írek, hogy saját házakat építenek, hogy befogadják a nicorești-i kórházi otthon lakóit. És így épült meg Bridget Ház is, amely ma 15 felnőttnek ad otthont. Mindannyian a kórházi otthon egykori lakói, akik a 2002-es bezárása után kerültek ide.

Bridget Házról egy helyi férfi gondoskodik, Ionel Melinte, a helyi közösség gyerekeit is ellátó napközit is működtető Irgalmas Samaritánus Egyesület vezetője. Az egyesület teljes tevékenységét továbbra is külföldiek finanszírozzák.

Kerekesszékben, falun

Kerekesszékben, falun

Négy évvel ezelőtt Ciprian Bukarestbe utazott vizsgálatra, hogy kiderüljön, genetikai eredetű-e a fogyatékossága. Az orvos azt mondta neki, hogy a mozgásszervi problémája valószínűleg a születési körülményeivel függ össze. Akkor maradhatott oxigén nélkül az agya. Kétszer a nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór.

„A nagylábujjával kezeli a számítógép egerét, úgy rakja össze a szavakat. Mert amúgy egy napot se járt iskolába, de így magától megtanult. Nem mehetett iskolába, mert nem volt hova” – meséli a fiáról Ioana.

„Még lányoknak is ír” – teszi hozzá nevetve.

„Na és, hát nem természetes?” – szól hozzá Ciprian.

Ma 35 éves túlélője egy olyan rendszernek, amely menthetetlennek tartotta. És ma is próbál túlélni egy másik rendszert, amely úgy kezeli, mintha láthatatlan lenne.

Tavaly decemberben kérést küldött a városházára, hogy a háza előtti, a főútra merőleges kis sávot aszfaltozzák le, hogy a kerekesszékével közlekedni tudjon a faluban.

„Kértem a polgármester urat, csinálnák meg bár ezt a kis részt.”

Ioana mindössze 100 méternyi kövecses szakaszról beszél. Ciprian kerekesszéke minden kőben megakad. Nem tudja egyedül megtenni. A családjának kell minden egyes alkalommal az aszfaltig cipelnie.

A polgármester, Ionel Boghiu mossa kezeit. „Képzelhetik, az egész községben 90 km utam van. Kizárt, hogy mindet meg tudnám csinálni.”

Ő azt mondja, hogy „az egy kövecses, normális út. Jó út az, nincs mit babrálni vele…” Sőt, ő úgyis mindennap látja Ciprian „a kerekesszékkel, mert kimegy a főútra”.

Utóhang – az emberekről és a Jóistenről

Utóhang – az emberekről és a Jóistenről

Sandie és Bruce Tanner 1990-ben jött Nicorești-re. Hat hónappal azután, hogy megnézték a Shame of a Nation (Egy nemzet szégyene) című dokumentumfilmet. És itt maradtak. Évekig segítettek a fogyatékkal élő gyermekeknek és felnőtteknek a községben. Sandie 2021 októberében hunyt el Nicorești-en. Annak a temetőnek a földjében van ő is eltemetve, amelybe éveken át a kórházi otthon menthetetlenjeit temették.

Sandie Tanner megérkezése után – emlékszik vissza az egykori nicorești-i mentős – a dolgok megváltoztak. A gyerekek táplálóbb ételeket kaptak, elkezdtek pár kilót magukra szedni. Olyanok is voltak, akik felkeltek az ágyból, és járni kezdtek.

„Azoknak, akiknek rossz volt a lábuk, Sandie kiscsizmát hozott, protézist. Majdnem visszahozta a lábukat a normális állapotba. Kislányok voltak, és ő kiegyenesítette a lábukat, és elkezdtek egyedül járni. Helyreigazította a gyerekeket.

A Jóisten küldte azt az asszonyt. Kiegyenesítette a lábukat.”

A romániai Nicorești-ben, Galați megyében az ilyesmi megmagyarázhatatlannak számít, s a csodával egyenértékű, amely csakis fentről jöhetett.

Más magyarázat nem is lehetséges.


A szerzőkről